Hogy mikor és hol került rá sor, az most kevésbé fontos, mint az, hogy milyen élményekkel gazdagodtam és ezeknek milyen kihatása lett a játék fejlődésére.
Egy olyan társasjátékos rendezvényre vittem el a játékot, ahol a termekben mindenki legalább százszor akkora társasjátékos tapasztalattal rendelkezett mint én. Igen, ez a megállapítás már a jelen lévő hat évesekre is igaz volt.
Volt egy saját asztalom, rajta a SUPERA második prototípusa, mely funkcionalitásában már teljes mértékben, megjelenésében viszont még semennyire nem hasonlított a jelenlegi piacra kész verzióhoz. Viszont már a valós méretben kerülhetett bemutatásra, bár a mostanitól merőben különböző alapelemmel és még a színek használatával kapcsolatban is egészen mások voltak az elképzeléseim. Az még grafit szürke volt, rikító neon színekkel megidézve egy földönkívüliek által ránk bízott küldetés történetét. Ha jól emlékszem, akkor a Dimaryp sztori alatt futott még a bemutató.
Fiatalokból álló négy tagú társaság vette először a bátorságot, hogy azt az értékes 15 percet eltékozolja az életéből, amit más játékok kipróbálásával is tölthetett volna. Mikor három játékkal később még mindig ott ültek az asztalnál és dobálták be az ötleteket, akkor megnyugodtam. Ennek, a valószínűsíthetően sokkal komplexebb játékokhoz szokott összeszokott társaságnak is izgalmas volt a játék. Vagy csak nagyon udvariasak voltak.
A következő játékostársaim annak bizonyítékául szolgáltak, hogy a SUPERA egy igazi családi játék. Kamasz lány és az édesapja versengtek több körön keresztül egymással, hogy ki tud még betenni az építménybe úgy egy elemet, hogy az ne dőljön össze. Őket már a játék solo verziójának kihívásával is megkísértettem, kiváncsi voltam, hogy érdekesnek találják-e a jelen lévők egy 3D-s komplex puzzle megfejtését.
Érdekesnek találták.
Apa és lánya között ebben is hatalmas verseny alakult ki, egymás idejének megdöntéséért.
Jöttek-mentek az érdeklődők az asztalnál, látszott, hogy a többi játékhoz képest kifejezetten látványos megjelenésű térbeli toronyépítő játék megtalálja a közönségét a látogatók között. Ehhez nyilván segített az építmény összeborulásakor kitörő érzelmek hangja is, illetve az a tény, hogy a rákészülős felpakolós, szabályértelmezős játékok mellett ez a gyors családi party-játék villámgyorsan megérthető és élvezhető.
Számomra, aki a játék kitalálójaként nyilvánvalóan a részletek rabjává is váltam már ekkorra, külön érdekesek voltak azok a beszélgetések, amikor hedronokról, lehetséges további poliominokról és mindenféle 3 dimenziós agyafúrtságokról beszélgettem nálam tapasztaltabb játékosokkal és fejlesztőkkel.
Ami utána következett, az viszont felülmúlta minden várakozásomat. Egymást nem ismerő fiatalok kezdték el ízekre szedni a játékot, rágták meg a szabályokat újra meg újra, jöttek a jobbnál-jobb ötletekkel és játszottak vele órákon keresztül. Elkérték a jegyzetelésre szolgáló tabletemet, hogy ők jegyzeteljenek bele, rajzoltak, javaslatokat tettek, én pedig csak hátradőltem és élveztem az inspiráló energiáikat és azt a kreatív, alkotó közeget, amiben újra- és újra az asztalra került az alapelem és elkezdődött a torony építése.
Azt éreztem, hogy a SUPERA, ami ekkor még nem is létezett mint név, már csak egy eszköz további gondolatok kinyílásához és félelem nélkülii artikulálásához, valamint hogy a közös játék öröme olyan csatornákat nyit meg idegenek között, ami egymás tisztelettel történő megértését és megismerését segíti. Ez valószínűleg minden társasjátékra igaz, de az, hogy az én akkor még kezdetleges játékom érte el ezt a hatást, az hatalmas öröm és megerősítés volt számomra.
Ezúton is köszönöm a szervezőknek a lehetőséget, a tesztelésben részt vevő játékostársamnak pedig az élményt és a rengeteg segítséget!
Érjen az égig a fátok nektek is!
